Interjú Bach Katával
2015. március 06.
Bach Kata idén végez Marton László és Hegedűs D. Géza színész osztályában. Szakmai gyakorlatát a Szputnyik Hajózási Társaságnál töltötte. Láthatta a közönség a Nemzeti színpadán is, a Vidnyánszky Attila rendezte János vitézben. Nem utolsó sorban ő játssza Chloét a kultelőadássá vált Tajtékos napokban. A 7óra7 végzőseinket bemutató sorozata.
Bach Kata: Úgy kezdődhetett, hogy le kellett kötni a gyerekben túltengő energiákat: táncoltam, zenéltem, tornáztam, lovagoltam, csináltam mindent, amit egy faluban, Dunapatajon és a környékén lehetett. Képzeld, már voltam Cannes-ban: néptáncolni! (nevet)Patajon volt színjátszó csoport, amit a magyartanárom, Gyurita Józsefné csinált, nagyon jó kis csapat volt, sok szeretetet és törődést kaptunk a tanárnőtől, sőt van egy olyan emlékem, hogy mondhattam verset a tanári asztalon, de lehet, hogy ez csak egy szünetben történt.(nevet) Most mintha kevesebb ilyen lehetőség lenne otthon, megy a harc a könyvtárban a számítógépért, illetve Patajon már a könyvtár is megszűnt, pedig az nagy menedékem volt. A zongoratanárnőm, Faragó Viktória sokszor eszembe jut, aki egyébként Alföldi Róbert zongoratanárnője is volt. Amikor felvételiztem a gimnáziumba, megkérdezte, hogy én is olyan extrém darabokat akarok-e vinni a felvételire, mint ő. Nekem azt mondta, hogy mindig olyan darabokat akarok játszani, amik meghaladják a képességeimet, és ez a mai napig így van, mindig eggyel többet várok magamtól, mint amit éppen meg tudok ugrani.
►A Vörösmartyba mentél drámatagozatra. Szeretted a Vörösmartyt, lekötötte az energiáidat?
A szüleim mostanában mondták, hogy le akarták őket beszélni, „biztos, hogy ennek a vidéki kislánynak itt a helye”? Az, hogy felköltöztem Pestre, enyhén szólva nagy váltás volt, sokkolt, az osztályomban egészen más mentalitású gyerekek voltak, mint én. Egy évig a bátyámmal, aztán az osztálytársaimmal laktam, hát elég szabad volt a kamaszkorom. Tegyey Ágnes, aki a franciatanárom és az osztályfőnököm volt, sokszor falazott még a szüleim előtt is. Pedig volt, hogy nem mentem be, és mondjuk olvastam a Gellért-hegyen. Dráma tagozat, később kezdődtek reggel az óráink, mint a többieknek, és estig benn voltunk. Olyan óráink voltak, mint mozgás, ének, beszéd, és hát a drámafoglalkozások: Faragó Csaba, Deutsch Zoltán, Mezei Gábor, Pap Gábor, Vidovszky György tanítottak. Amúgy sose voltam rossz tanuló, de ez egy olyan gimnázium volt, ahol be lehetett menni Beck Zsuzsához, az igazgatónőhöz, ha bármi baj volt, tanácsot lehetett kérni tőle egy kis tálka csoki mellett. Az érettségi után nem vettek fel az egyetemre, csak egy évvel később. Abban az egy évben szórólapoztam, gyerekekre vigyáztam, újraérettségiztem, csináltam még egy nyelvvizsgát. Szlatényi Magdolnánál, aki a gimnáziumban volt történelemtanárom, teával kezdtük a reggeleket, visszajártam a suliba táncolni, szóval beosztottam a napjaimat, és foggal-körömmel harcoltam, hogy úgy alakítsam a dolgokat, hogy bármire legyen lehetőségem. Aztán eldöntöttem, hogy felvételizek még egyszer, és Papp Dániel segített felkészülni a felvételire. Ha akkor nem vesznek fel, most lehet, hogy az ELTE pszichológia szakán próbálnám mindezt feldolgozni, ami második volt a listámon, és ahova fel is vettek.
►A Színművészetit mennyire bírtad?
Az egyetemen meglepett, hogy mennyi tanulható, technikai része van ennek a szakmának – végül is a művészet is munka, nem?-, hogy izmok kellenek, hang kell, és ezeket tudni kell használni. Hiába voltak a gimnáziumban ilyen óráim, ott ez inkább a közösségre épült. Az egyetemen viszont egyéni utak vannak, rájössz, hogy önmagad eszköze vagy, hogy „te vagy a vadász és te vagy a vad”. Folyton szembesültem a hibáimmal, korlátaimmal, gátlásaimmal, sokáig csak ezekkel foglalkoztam, és közben elfelejtettem, hogy tudtam valaha csak úgy, ember módjára járni, beszélni és érezni, sőt, ezeket egyszerre. Van itt ez a két kéz, de hova tegyem őket? Csókolom, remeg a lábam, azzal lehet valamit csinálni? A nyávogásról le kell szokni. Túl sovány vagy és növeszd meg a hajadat! A tanárok folyosón elejtett mondatai hónapokig tudtak kísérteni. Közben nem emlékszem, hogy mindez alatt hol ettem és mit, vagy milyen ruhákat hordtam. De tudom, hogy hol lehet az egyetem közelében leggyorsabban hozzájutni konfettihez nagy mennyiségben, búgócsigához, kétoldalú ragasztóhoz, szöghöz, hullámcsathoz, hajlakkhoz, necc harisnyához, rúzshoz vagy óriás héliumos lufihoz.
►Az elkészült előadásaitok nagyon jók lettek. A Diótörő, amit Novák Eszter, a Hamlet, amit Zsótér Sándor és a Vérnász, amit Horváth Csaba rendezett.
Igen, ezek kurzusok voltak, és az osztályunk minden tagja kitartóan és szorgalmasan tud dolgozni.
►Melyik előadást vagy vizsgát szeretted a legjobban?
A Hamlet és a Vérnász próbafolyamatából nagyon sokat tanultam. A Diótörőből az előadások alatt tanultam egyre többet, és egyre jobban szerettem csinálni, sok kis karaktert játszom, és rájöttem, hogy a zene egy idő után nem korlátoz, hanem egységet ad, amiben felszabadulhatok. Mindig másodpercre pontosan ugyanannyi időm van egy dalra, vagy két dal között, kivinni ezt, behozni azt, átöltözni. Rájöttem… Ezt biztos Novák Eszter vagy Selmeczi György mondta, én meg csak tapasztaltam, hogy igaz.
Zsótér Sándortól azt tanultam, hogy kell gondolkodni egy szövegről, és magyarul beszélni, Horváth Csabától, hogy hogyan használjam a testemet, és ezeken belül olyan praktikákat, amiket azóta is tudok hasznosítani. Nagy löket volt, hogy bizalmat kaptam ezektől a tanároktól, vagy én azt éreztem, hogy bizalmat kapok. Meglepetés volt, hogy ezeket a szerepeket játszhatom, mert nem így láttam magamat. Amikor azt mondta Zsótér, hogy Hamlet-Bach – váltva játsszuk a szerepeket -, én takargattam a fejemet, elsírtam magam, és akkor még Opheliát is játszhatom, meg a Vérnász Menyasszonyát. Ezek a nők elkísérnek most már életem végéig. Úgy éreztem, Zsótér az utolsó pillanatban elkapja a kezem, és szorítja, hogy magamhoz térjek.
►Nem így láttad magad? Azt gondoltad magadról, hogy nem vagy Ophélia?
Azt gondoltam magamról, hogy belőlem nem lesz színész.
►Amikor jött Zsótér és azt mondta, hogy játszd el Ophéliát?
Akkor negyvennyolc kiló voltam és egy hang nem jött ki a torkomon. És szerintem közelebb voltam a pszichiátriához, mint a színészethez. (nevet)
►Másfél évvel korábban Bodó Viktor és Székely Gábor rendezőszakos hallgatóival közösen csináltatok vizsgát. Akkor nagyon úgy tűnt, hogy Bach Katából színésznő lesz.
Sok minden történt. Mi az osztályban három évig magunk dolgoztunk a kiadott darabokon, a jeleneteken, amikből a vizsgáink lettek. Az osztályfőnökeink nem rendeztek nekünk előadást, nem kaptunk egy irányadó formát, teret vagy bármit, ami egységet adott volna a jeleneteknek. Egymást rendezni ilyen hosszú ideig veszélyes, nagyon nehéz okosan csinálni, hogy ne sértsd meg a másikat, hogy közös feladat, játék legyen egy próba, ne egó- és erőfitogtatás, személyes érzelmi játszmák tere, vagy harc valamilyen belénk kódolt hierarchia ellen. Ezzel persze tizenegyen tizenegyféle utat jártunk be. Mindenesetre szélsőséges utakat. Engem sok minden gátolt, sokszor nem tudtam a feladatomra koncentrálni, és fulladtam a szabadságvágytól, a szellemi szabadság vágyától – a Színház- és Filmművészeti Egyetemen – és a kommunikáció teljes hiányától, hogy huszonéves korunk ellenére túl sok a tabu. Mit tehet tizenegy gyerek, ha ez egyikünket beviszik a rendőrök egy tüntetésről, szinte egy napon azzal, amikor a másikunk édesapját megválasztják a Nemzeti Színház igazgatójának? Számtalan ilyen nehéz emberi helyzetbe kerültünk, és az osztályfőnökeink nem éreztek késztetést arra, hogy leüljünk ezekről együtt beszélgetni. Ráadásul Brassai Tóth Jánossal – ilyen hosszú neve lett azóta -, az osztálytársammal évekig együtt voltunk, amivel duplán megnehezítettük a helyzetünket, bár utólag büszkeség tölt el, hogy ilyen sokáig harcoltunk egymásért. Mire Csehovot csináltunk, már volt miből.
►Hol voltál szakmai gyakorlaton?
Az osztályomból Szabó Erikával a Vígszínházban voltunk gyakorlaton, a Téli utazásban, amit Zsótér Sándor rendezett. Az csodálatos két hónap volt, látni, ahogy Börcsök Enikő és Venczel Vera próbál, és aztán az ő szemükbe nézni az előadásokon, és közben mi hárman, Szabó Era, Fehér Balázs Benő és én, felelőtlenül játszhattunk, mint a gyerekek. Közben próbáltam a Jurányiban Soós Attilával a Lenzet, beugrottam az egyetemen a Kastélyba.
Aztán próbáltuk a padláson a Tajtékos napokat Fehér Balázs Benővel, beugrottam az egynézősBűn és bűnhődésbe. Közben a Nemzetiben statisztáltam az osztályommal a János vitézben. Voltam az egyetemen Geréb Zsófi vizsgarendezésében is. Fesztiválokon is voltunk az egyetemi előadásokkal, a Hamlettel például Szabadkán és Szentpéterváron is. Szentpétervár nekem életre szóló élmény volt, azután mentünk, hogy elkezdődtek az ukrán balhék, és aHamletben folyamatos háborús fenyegetettségről van szó, amire szerintem nem is szoktak emlékezni egy Hamlet-előadás után, de ott és akkor erről beszélni hátborzongató volt. Ugyanebben az időben próbáltuk a János vitézt a Nemzetiben, ahol a díszlet-jelmeztervező az ukrán Olekszandr Bilozub volt, és ott voltak a kárpátaljai színészek, akiknek egy ukrán válság nyilvánvalóan többet ás mást jelent. Tömegnek lenni nekem fárasztóbb dolog volt bárminél, és soha többet nem csinálnám szívesen, de örültem, hogy akkor, ott lehetek, mert élethelyzetekből dolgozom, és bárhol vagyok, nagyon figyelek, és nagyon figyelem azt, hogy hogyan hatnak rám a dolgok. Például akkor annyira megijedtem a világháborútól, hogy két próba között vettem egy orosz nyelvkönyvet. Angolul és franciául úgy ahogy, de beszélek, a németet értem, és egyébként is zavart, hogy a próbákon van egy másik nyelv, amiből egy szót sem értek. Hát ilyen mozgalmas volt a negyedévem. Egyik helyről a másikra rohantam a városban, pincétől, padlástól, nagyszínpadig dolgozhattam, mindig más emberekkel. Forgattam vizsgafilmet, és néha találkozhattam a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlanstábjával. Az év végén csináltuk a Baalt, ami Kovács D. Dani vizsgarendezése volt, és ahol először dolgoztam a Szputnyik tagjaival, akiket tátott szájjal néztem a próbákon.
►A Nemzetiben voltál először nagyszínpadon?
Igen. De azóta már voltam, sajnos csak külföldön, Pilsenben és Grazban. Pilsenben egy fesztiválon beugrottam A revizorba, és Grazban, a Bodó Viktor rendezte Motelben játszhatok nagyszínpadon. Az Őrült Nők Ketrecébe is beugrottam szilveszterkor, az nagyon izgalmas volt, Stohl Andrástól két nap alatt rengeteg segítséget kaptam, nem érdekelte, hogy még csak egy béna egyetemista vagyok, és jó volt látni, hogy milyen keményen és mekkora alázattal dolgozik.
►A Tajtékos napok a tavalyi évad egyik nagyon erős előadása. Az érződik rajta, hogy egymást nagyon szerető fiatalok nagy örömmel és játékkedvvel dolgoznak együtt.
Igen. A szívem csücske, vagy mondjuk, úgy a fele. Nekem azért fontos, mert egy időre továbbél benne egy valaha volt szerelem.
►A Szputnyikhoz Bodó Viktor hívott?
Igen. Büszke vagyok rá, hogy meg az utolsó pillanatban tagja lehettem ennek a csapatnak. Ennyi szeretetet és nyugalmat már régen tapasztaltam, mint ebben a pár hónapban, köztük. Egy csomó idilli kép van a fejemben szakmai és emberi helyzetekről, de engem illet legkevésbé a nosztalgia joga. Ha egy ilyen csapat dolgozik együtt, az a legáldásosabb állapot ahhoz, hogy valami jó munka szülessen.
►Amilyen A heilbronni Katica.
Kunigunda. Féltem tőle, mert első olvasásra elhittem a mesét, és hát akkor ő egy klasszikus intrikus, „a bujtogató kis boszorkány”. Aztán az olvasópróbán elmondta Dani, hogy mit gondol a darabról, hogy ez nem egy szimpla mese, és amikor felolvasta, hirtelen megcsavarodott a történet, aztán csavarodott még egyet, aztán még egyet, az én fejemben most egy DNS spiráljához hasonlít, hát abban van feszültség. (nevet) A magánéletem épp szétesett, amikor elkezdtük, beteg is lettem, minden reggel össze kellett szedjem magamat, hogy be tudjak menni próbálni, hát ez a szegény Kunigunda is darabokból áll, azt mondják róla, hogy műfoga van, műhaja, és bármikor darabjaira hullhatna, de nagy küzdelemmel egyben tartja magát, itt találkoztunk. Nem gonosz ő, csak egy percre sem lehet gyenge, a világ gonosz, amiben csak így lehet érvényesülni. Hát most, hogy a Szputnyik is szétesett, egy biztos pont maradt az életemben: egy macska. „Az egész várat megmérgezhetem, az utolsó macskáig is, ha kell.” (nevet)
►Március 31-ig van Szputnyik, mi lesz utána?
Lediplomázom, és új élet kezdődik, a pályakezdők küzdelmes élete, a következő évadban a Vígszínházban leszek, és remélem, lesz lehetőségem a szabadidőmben máshol is próbálni, illetve a fennmaradó előadásokat játszani. Legalább már nincs kérdés a fejemben, hogy van-e dolgom ezzel, lett egy hivatásom, ez van, végleg beleszerettem a színházcsinálásba. A családom sokat segít, olyan mínuszból már nem indulhatok, mint amiből a szüleim felépítették az életüket. Az én utam más, de a tanácsaik elkísérnek, például, hogy emberileg korrektnek lenni, önmagamhoz hű maradni megéri.
Szerző: Hodász Ádám